Apukám nem az a tutujgatós, hanem inkább a keveset szólós, fiúnak jobban örült volna, de azért szeretős típus, egy biztos nem jellemzőek az óráikg tartó beszélgetések. Türelmes ember, mikor nyakláncot fűztem gyógyszerkapszulákból, vagy megkóstoltam a citrom illatú mosóport, mert az nem lehet hogy valaminek csak az illata ennyire citromos, annak az izének is annak kell lenni, vagy amikor egy karácsony fát hazacipelő gombasrácot festettem freskóként a szobám falára, Apa csak úgy kommentálta: „Kislányom, te ahogy nősz, úgy hülyülsz…” mindig úgy vettem hogy ez egy szeretetteljes „atyaúrég”. De tegnap este rájöttem, Apának mennyire igaza van, ahogy növök úgy hülyülök, úgy veszítem el az őszinte lelkesedésemet, a naivitásomat, az örülni tudás képességét…
Mikor elkezdtem dolgozni, akkor sem voltam agyon fizetve, de nem érdekelt, nem éreztem a munkát kényszernek, és nem emlékszem, hogy agonizáltam volna pénzkérdéseken, akkor is folyton rohantam, de emlékszem sokat nevettem, hazafelé táncoltam az autóban, felszabadult voltam. És most? Aggódom minden nap, a holnapért, a jövőért. Már nem táncolok hazafelé…csak keveset mosolygok…. nem akarom megváltani a világot.. nincsenek naiv elképzeléseim a karrieremet illetően… és a rohanásban el-el fáradok… mikor nőttem ennyit? Fel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése