Már épp ideje megemlítenem, aki ismer tudja milyen macskajancsi vagyok, mennyire félek a halaktól és mennyire nem merek még csak snorkelezni sem.
Tavaly már elkezdtem a halakat stírölni egy klasszikus úszószemüvegben, idén lévén a Vörös-tengerről volt szó, gondoltam le kell győzni félelmeimet és beruháztam egy rendes nagy szemüvegbe, pipát és talpat kaptam kölcsön.
Megtörtént az első vízbeszállás, szemüveg a homlokomon, majd gondoltam ideje megosztanom K-val hogy én bizony félek a halaktól és ha látok valami nagyot akkor Phelpset megszégyenítő sebességgel jutok ki a partra, elsőször csak nézett hogy ez hülye? Majd egyszer csak: Basszus B! most már én is kezdek félni… ugye-ugye megmondtam!
Így sikítozva kezdtük nézegetni a vizet, majd egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy magával ragadott, és már örömünkben az újabb és újabb halacskák látványától sikítoztunk, órákat töltöttünk a korallok körül cirkálva, majd a parton azzal, hogy azonosítsuk amiket láttunk.
Egy megfogalmazhatatlan és átadhatatlan csoda, valóban mindenkinek látni kell, és aki egyszer látta vágyik vissza.
1 megjegyzés:
jééé! és a szemüveged nem párásodott??
Megjegyzés küldése